Azúrkék, napsárga és rózsaszín házikóinak köszönhetően Buranót a világ tíz legszínesebb városa között tartják számon. A nyári napsütésben a tenger vizében tükröződnek a tarka házsorok, aki ott jár, úgy érzi, egy megelevenedett képeslap díszletei közé csöppent. Alig egyórás repülőút és egy kis hajókázás után bárki felfedezheti a Velencétől mindössze tizenegy kilométerre található rejtett kincset.

A szűk kis utcákkal, átjárókkal és hidakkal tarkított Burano szigete nemcsak az ott lakók színpompás otthonairól híres, hanem a kézzel horgolt csipkékről, az illatos süteményekről is. A háromezer lelket számláló Buranóba látogatni felér egy időutazással, a sziget hangulata azt sugallja, itt valahogy lassabban telik az idő, mint a rohanó nagyvárosok forgatagában. A szigethez számos hagyomány és legenda kapcsolódik, amiről a város főterén sütkérező idősebbek is szívesen mesélnek. Burano a Trieszt felől fújó hideg szélről, a bóráról kapta a nevét, eredetileg Porta Boreanakéntemlítették, mostani neve ennek rövidülése.

Annak, hogy otthonaikat színesre festették a buranóiak, elsősorban praktikus oka van, az, hogy páratlan látványt nyújt, csak másodlagos. Vannak, akik úgy tartják, minden családnak megvolt a maga színárnyalata, ezért kapott ilyen sokszínű ruhát a sziget. Egy másik verzió szerint azért festették élénk színűre a házfalakat, hogy a halászok és tengerészek ködös időben is könnyen megtalálják a hazavezető utat. Erre nem csak azért lehetett szükség, mert a köd gyakori vendég a szigeten, hanem azért is, mert a buranói házak meglehetősen egyformák: két- vagy háromszintes, négyzet vagy téglalap alakú épületek adnak otthont az itt lakóknak. A téglából készült házak belül is hasonlóak, az alsó szinten kap helyet a konyha, a fürdőszoba és a mosókonyha, a felsőbb szinteken a szobák helyezkednek el. Bár a szigeten minden házikó különleges, a legszebbeket a kanálisok mentén és Burano egyik nevezetes pontján, a három híd találkozásánál csodálhatjuk meg.

Úgy kezdődik, akár egy mese, sokak szerint azonban nagyon is igaz, hogy Buranoszigete eredetileg nem a mostani helyén állt. Régebbi írásos emlékek arról szólnak, hogy a nyílt tengerhez közelebb feküdt, ám az erős széllökések és a magasra csapó hullámok miatt a buranóiak átköltöztek egy másik szigetre. Ennek ellentmondanak azok az iratok, amelyekben az áll, hogy Burano mindig is a mostani helyén terült el, és a szigetlakóknak eszük ágában sem volt máshová költözni, az ott fújdogáló állandó szél ugyanis távol tartotta tőlük a maláriát, ami más helyeken rengeteg áldozatot követelt.

Bár Burano szigetén minden ház színes, akad köztük egy, amelyik különösen tarka. Ez Bepi Suá otthona, akit a szigetlakók Bepi delle Caramelleként, azaz Cukorkás Józsiként is emlegetnek. Bepi házának falát színpompás geometriai alakzatok díszítik, amiket annak idején saját kezével festett oda a közkedvelt szigetlakó. Bepi Suá megszállottan rajongott a festészetért és a filmekért – ez utóbbi amolyan szakmai ártalom lehetett nála, ugyanis a helyi moziban dolgozott mindenesként. Amikor a buranói mozi bezárt, Bepinek más munka után kellett néznie. Ekkor döntött úgy – a gyerekek legnagyobb örömére –, hogy cukorkát árul a sziget főterén, így ragadt rá különös beceneve.

A meleg nyári estéken, miután besötétedett, és Bepi hazatért az édességárusításból, fehér lepedőt terített a háza falára, és rajzfilmek vagy vicces jelenetek vetítésével szórakoztatta azokat, akik betértek az udvarába. A cukorkaárusra jó szívvel emlékeznek a buranói fiatalok, akik gyerekként gyakran kíváncsiskodtak Bepi háza körül. Azt mesélik, egészen a haláláig minden délután a háza pingálásával foglalatoskodott, s bár kívülről napról napra egyre színesebbé vált az otthona, belül mindig sötét honolt, és a felhalmozott kacatok majd kidöntötték a ház oldalát. Miután meghalt, Bepi otthonát restaurálni kezdték, a kézzel festett színes motívumok azonban a mai napig érintetlenek. Nem véletlen, hogy Burano legszínesebb háza rengeteg képeslapon felbukkan, így híre szép lassan a világ minden szegletébe eljutott.

Igen régre nyúlik vissza a buranói csipkekészítés hagyománya. A legenda szerint egy kelet felé hajózó halász, aki az esküvőjére készült, meghallotta egy szirén csábító énekét, ám ellenállt a kísértésnek. A csalódott szirén haragra gerjedt, és az uszonyával akkorát csapott a halászhajóra, hogy az kis híján felborult. A tajtékzó tenger fehér habjaiból egyszer csak kirajzolódott egy gyönyörű menyasszonyi fátyol, amit a hűséges vőlegény szíve választottjának ajándékozott. Amikor az oltár elé álltak, a buranói nőknek még a lélegzete is elakadt, annyira szép volt a menyasszony! A lányok nem is vágytak másra, mint hogy ugyanolyan gyönyörű csipkeruhában mondhassák ki jövendőbelijüknek a boldogító igent. Egyre vékonyabb tűvel és cérnával kezdtek kézimunkázni, ám a tenger szőtte csipke szépségét máig sem tudták felülmúlni.

Amellett, hogy Burano szemet gyönyörködtető látványt nyújt színes házaival, a többi érzékszervet sem hagyja hidegen. A tipikus helyi édességek közül a bussolá a leghíresebb: a vaníliás-rumos vagy citromos keksz tésztájából gyűrűket formáznak sütés előtt, de találkozhatunk vele S alakban is. A régi hagyományokra visszatekintő sütemény egyszerű hozzávalókból áll, eredetileg a halászfeleségek készítették, mielőtt a férfiak kihajóztak a tengerre. A bussolá igen kalóriadús, és hosszú ideig eláll, amire szükség is volt, hiszen a nyílt tengeren nehezen jutottak élelemhez a halászok, akiknek a kemény munkához kellett az energia. A bussolát nemcsak étkezési célokra használták, kis zsákokba téve a fehérneműs fiókokat illatosították vele.

A régi elbeszélések szerint ezer évvel ezelőtt néhány buranói szigetlakó egy hatalmas, vízen ringatózó sírkövet pillantott meg a tengerben. Még a legerősebb férfiaknak sem sikerült partra vonszolni az óriási kőtömböt, négy buranói kisgyerek viszont játszi könnyedséggel kiemelte a vízből – a legenda szerint azért jártak sikerrel, mert még ártatlanok és tiszta lelkűek voltak. A sírkő belsejében Szent Albán, Szent Dominik és Szent Orsus földi maradványaira és egy üveg borra bukkantak, s attól a naptól kezdve – Szent Barbara mellett – Burano védőszentjeiként tekintettek Albánra, Dominikra és Orsusra.

Úgy hírlik, a szomszédos Murano sziget lakói rossz szemmel néztek a buranóiakra a történtek miatt, ugyanis misztikus erőt tulajdonítottak a különleges sírkőnek. Hogy ők is részesülhessenek a csodából, ellopták Buranóról a borospalackot, azonban az, amint Murano szigetére ért, elveszítette a varázserejét. Az üveget a mai napig Muranóban őrzik, Szent Donát templomában. Nem véletlenül irigyelték a csodás ereklyéket Burano lakosaitól: Szent Albán karja színtiszta aranyból készült, ám a pestisjárvány ínséges idejében beolvasztották, és átmenetileg rézzel helyettesítették. Az idő múlásával a réz oxidálódni kezdett és megfeketedett, ami kiváló alapot szolgáltatott a muranóiaknak és a velenceieknek arra, hogy gúnyt űzzenek Burano lakóiból, és szurokkarúnak csúfolják az egyik védőszentjüket.

Az idős buranóiak azt beszélik, egy napon egy jómódú ékszerész hajózott a szigetükre, aki – tudva, milyen nagy becsben tartják a buranóiak a védőszentjeiket – felajánlotta, hogy elkészíti aranyból Szent Albán karját. Ehhez „mindössze” arra volt szükség, hogy odaadják neki a sziget összes aranyát, így az ott lakók kosárszám hordták a csónakjába az aranyat. Az ékszerész széles mosollyal az arcán távozott, és megígérte, páratlan meglepetésben lesz részük a buranóiaknak. Az aranyból készült relikvia hamar meg is érkezett a szigetre, ám a forró nyári napokon különös fekete folyadék kezdett szivárogni belőle. A buranóiak csak ekkor vették észre, Szent Albán karja egyáltalán nem színarany. Hiába adta szavát a dörzsölt ékszerész, a belsejét ragacsos szurokkal töltötte meg. Murano szigetén és Velencében a mai napig jót nevetnek a buranóiakon, akik hagyták magukat tőrbe csalni.

Forrás:https://www.nlcafe.hu