A Szicília keleti oldalát uraló Etna 3330 méteres magasságával, és több hatalmas kráterével Európa legnagyobb, és a mai napig a világ egyik legaktívabb tűzhányója. A felszínre juttatott magma mennyiségét tekintve a második legjelentősebb a Földön, a Hawaii-szigeteken lévő Kilauea után. Ez a félelmetes óriás egyszerre angyal és ördög az itteniek szemében. Hiszen a történelem során már rengetegszer okozott hatalmas pusztítást a szigeten, de ennek ellenére a lejtőin és környékén több tízezer ember él, aminek fő oka a bor- és gyümölcstermelésre kiválóan alkalmas, termékeny vulkáni talaj.  

Be kell vallanom, hogy nem vagyok egy vulkánrajongó. Vannak emberek, akik képesek vállalni minden veszélyt, hogy egy működő vulkánt minél közelebbről megnézhessenek, én azonban nem tartozom közéjük. Amikor ők a kitörési fázisban levő vulkán felé szaladnak, hogy minél többet láthassanak az eseményből, én az ellenkező irányba szaladok, de nagyon gyorsan. Így aztán nem nagyon örültem, hogy a ma is aktív szicíliai vulkán, az Etna látótávolságban lesz a szállásunktól, Giardini Naxostól. Még az sem nyugtatott meg, hogy ez a vulkán nem a pusztító erejéről híres. Bár jóval gyakrabban tör ki a Vezúvnál, de a kitörései sohasem olyan nagy erejűek, nem kísérik hatalmas robbanások és katasztrófák, mert számtalan kráterében szerencsére elvész ördögi ereje.

Abban reménykedtem, hogy nem pont abban a két hétben tervezi a következő nagy kitörését, amikor éppen a közelében nyaralunk, és nem is kell majd tudomást vennem róla. Amikor késő este megérkeztünk Szicíliába, a cataniai repülőtérre, már sötét volt. A Taormina felé vezető úton tudtam, hogy valahol ott rejtőzik nem messze, a sötétség mélyén, de nem lehetett látni. Mit mondjak, nem bánkódtam miatta.

Aztán másnap délután váratlanul bemutatkozott az Etna. A tengerparton egyszer csak elmúlt a ragyogó napsütés, egy sötét felhő eltakarta a napot, a nemrég még szikrázóan csillogó tenger olyan sötét, fémes színű lett, mint egy doboz szög. Az ég alján egy sáv azonban továbbra is vakító kék színben tündökölt, így azt reméltem, hogy a felhő továbbáll, és hamarosan visszatér a napsütés. Azonban hiába vártam türelmesen, egy jó könyvet olvasva a napozóágyon, nem változott semmi. A felhő kitartóan lebegett felettünk. Félretéve a könyvet, elsétáltam a tengerparton egy olyan helyre, ahol sem a part, sem a fák nem takarták a kilátást a szárazföld felé, és körülnéztem. Akkor láttam, hogy az eget takaró felhő nem hétköznapi esőfelhő, hanem az Etna füstje. Ott magasodott látótávolságban a vulkán, és a teteje körül egy kör alakú, hatalmas, sötét felhő terjengett az égen. A kör alakú felhő körül az ég továbbra is kék színben pompázott, csak éppen a Nap arra a pontra ért az útja során, ahol eltűnt a füstfelhő mögött, amit éppen nem szórt szét a szél. Már jó néhányszor kémleltem nyaralásaink során az eget, fürkészve, hogy a várható-e napsütés, de ilyen „zavaró” tényezővel még nem kellett eddig számolnom. Megdöbbentett a vulkán közelsége, és a szabályos kör alakú felhő, amit kibocsátott az égre. Még ahogy hazafelé ballagtunk a strandról, a szállodánkhoz vezető utca egy részén is jól látszott a füstölgő hegy.

Nem lehetett nem tudomást venni róla. Akármerre mentünk a sziget keleti részén, látszott innen, látszott onnan, látszott mindenhonnan, a tetejéről állandóan felszálló füsttel. Már éppen kezdtem megszokni a látványát, amikor a férjem egy meglepő javaslattal állt elő: menjünk fel az Etnára. Az első héten még ellenálltam. Nem, én nem akartam felmenni a vulkánra, sohasem terveztem effélét, és nem szerepelt az általam elképzelt kirándulások között.

Aztán – talán az Etnán termett szőlőből készült finom bor hatására – a második héten beadtam a derekamat. Ha a férjem annyira szeretné, na jó, ki fogom bírni! - határoztam el, de nem mondanám, hogy nagyon vártam a napot, amikor belépek az Etna titokzatos és félelmetes világába.

A déli úton, a Strada dell’ Etnán közelítettük meg a vulkánt, ahol az eddig sohasem látott közlekedési tábla – egy háromszög piros kerettel, benne egy pirosra festett heggyel, ami fölött feketére festett füst van – figyelmeztetett bennünket, hogy beértünk a vulkán fennhatósága alá. Áthaladva Nicolosin, az Etna kapujának nevezett, szépen viruló, ötezer lakosú városkán, amelyet legutóbb 2001-ben fenyegetett a kiömlő láva, egyre kopárabb lett a táj. Elhaladtunk számos megszilárdult lávaár és parazitakúp mellett /ezek a tűzhányó oldalán keletkező repedésekből kifolyt magmából szilárdultak meg/. Fekete kő és por mindenütt, engem egy hatalmas meddőhányóra emlékeztetett a látvány. Felértünk a Rifugio Sapienza nevű turisztikai központig (1910 m magasan), ami a Silvestri kráternél épült, ahol körülvett bennünket a fekete kietlen táj. Mintha a földtörténet egy korábbi időszakába csöppentünk volna vissza. Innen a magasból a kilátás a szigetre fantasztikus, bár picit ködös volt.

Magasabbra nem vezetett már a déli út, kötélpályán lehetett feljutni a Montagnola hegy tetejére (2507 m magasan). Szerencsénk volt, nem fújt erős szél odafönn, járt a felvonó. Beszálltunk a „Funivia Dell’ Etna Nicolosi” feliratú kis hatszemélyes, piros műanyag borítású kabinok közül a 69-es számúba, és indultunk felfelé.  A kötélpálya alatt a fekete porban hihetetlen látványt nyújtott a rengeteg sárga és lila virág, amik csoportosan nőttek. Olyan volt a magasból nézve, mintha színes párnákat felejtettek volna szanaszét. Elképesztő a fekete por, fekete kő, és a rengeteg színes virág kontrasztja. Aztán fenn a kötélpálya végén már csak néhány hófolt virított a fekete kövek közötti mélyedésekben, idáig a virágok nem jutnak fel. Magasan voltunk, hideg szél fújt időnként. A szélnek örültünk, mert tisztára fújta az eget és látszott az egyik füstölgő kráter, de hosszúnadrágban, pulóverben is vacogtunk tőle, ha nem sütött éppen a nap. A kráterből szerencsére fehér füst szállt fel. Azt mondják a szicíliaiak, hogy akkor van baj, ha fekete füst kezd felszállni.

Biztonsági okokból a csúcskráter nem közelíthető meg, de ezt én nem is bántam! Mentünk a megkövesedett fekete lávafolyamok, elefántnyi fekete sziklák között egy darabig a lávamezőn. Fényképeztük egymást, a tájat, a füstölgő krátert, és nem akartam a lábunk alatt morgó vulkán erejére gondolni. Ugyan a lávafolyások itt lassan szoktak haladni, olyan óránként hat kilométerrel, de ilyen közel a kráterhez, azt is túl gyorsnak találtam volna.  Turista szokás szerint felszedtünk néhány kisebb darabot a megkövesedett lávából, amik porló szén darabkákra hasonlítottak leginkább, és eltettük emlékbe. Ahogy haladt előre az idő, a vulkán egyre barátságtalanabb arcát mutatta. A nap egyre kevesebbet sütött, a szél egyre erősödött, két óra elteltével már vacogott a fogunk. Ideje volt leereszkedni a felvonóval.

Még sétáltunk egyet lejjebb a turisztikai központnál. Betértünk az ajándék boltba is, ahol egy lávakőből faragott sárkánnyal bővítettem az otthoni sárkány gyűjteményemet. Az Etna keletkezésének egyik legendája szerint a Földközi-tenger legendás tűzokádó sárkányára, a tengerben élő Tüphónra, Zeusz ráhajította Szicília szigetét. Ezért van vulkanikus tevékenység, az Etna kitörését az okozza, hogy a tűzokádó sárkány ki akar szabadulni a sziget alól.

Majd kicsit felmelegítettük magunkat a „Fuoco dell’ Etna” /Etna tüze nevű / 70% alkohol tartalmú, piros gyümölcsökből készült pálinkával. 

A visszafelé vezető úton már sokkal nyugodtabban szemlélődtem, mint odafelé. Akkor még nagyon lefoglalt az a vágyam, hogy rögtön visszaforduljak, amikor a hegyről a régebbi kitörések alkalmával lefolyó lávaárból kilátszó háztetőket megláttam.

Hamarosan elhagytuk a lávasivatagok, lávafolyások, és kráterek övezetét, és beértünk a kiterjedt erdőkkel /bükkel, nyírrel, vörösfenyővel, cserfával, az alacsonyabb területeken tölggyel/ borított övezetbe. Ezen a területen néhány nyári pásztorkunyhó kivételével semmilyen lakott település sincsen. Ebben a zónában tilos a fakivágás, vadászat. Tilos továbbá erdei ösvényeket nyitni, bányászni, építkezni, gépkocsival behajtani az erdőkbe. A vadászati tilalomnak köszönhetően úgy elszaporodtak a nyulak, hogy dagadt nyulak vannak mindenfelé. Természetes ellenségeiknek, a rókáknak kellene a szaporulatot megfékezni, de ők inkább lejárnak a Strada dell’ Etna mellett lévő szemetes konténerekhez enni. Sőt kiállnak az útra koldulni, kitanulva, hogy a turisták finom szendvicseket adnak nekik, némi fotózásért cserébe. Mi is találkoztunk egy nagyon barátságos rókával. Az út szélén álldogált, és amikor leálltunk mellé, nem szaladt el, mint várható lenne, hanem közelebb jött, és talán a kezünkből is elvette volna a szalámis szendvicset, de mi félénkebbek voltunk, mint a róka, és inkább a földre tettük le neki. Nem haragudott meg érte, felkapta, és komótosan elvonult vele az erdőbe.

Aztán beértünk abba az övezetbe, ahol már mezőgazdasági termelés folyik. Megjelentek az olajfaligetek, a mandula és a pisztácia, a mogyoró, gesztenye és a szőlő ültetvények. Az itt termő gyümölcsöknek egészen különlegesen fantasztikus ízük van a vulkáni talaj miatt, de még ebben a zónában is találkoztunk régi és újabb lávafolyásokkal. Végül lejutottunk a lakott területekre. Ebben az övezetben már engedélyezett a házépítés, de csakis az Etna Nemzeti Park szabályai alapján, és az építkezéshez csakis helyi anyagokat lehet fölhasználni. Itt szabadkezet kapott a mezőgazdaság, kézművesség, illetve a bányaipar.

Minden megtett kilométerrel egyre jobban megkönnyebbülve távolodtam a vulkántól, azt gondoltam, hogy már végleg búcsút intettem neki.

Azonban Szicília a tűz és víz szigete, ahogyan a három tengerről, ami a partjait mossa /Ion-tenger, Tirrén-tenger, Földközi-tenger/ nem lehet megfeledkezni, ugyanúgy az Etnáról sem. Nemcsak a látványa kísér, amíg csak ott vagyunk, hanem a rá emlékeztető emléktárgyak sokasága a boltokban. A lávakőből faragott szobrocskák, állatfigurák, hamutartók, - és minden, amit csak el lehet képzelni –. Rá emlékeztet az Etna-tüze pálinka, az Etna-bomba, /ami chilis méz/, az Etna-paprika, az Etna Bianco és Etna Rosso borok, de még a fantasztikusan finom fagylaltok is. A legenda szerint a szicíliaiak találták fel a fagylaltot az ókorban, amikor egymást váltva hordták le a jeget a futárok az Etna tetejéről, hogy azt ízesítve felszolgálják a patríciusok számára. A most is népszerű granita nem más, mint ízesített jégkása. A középkori Messinában létezett egy igen különös foglalkozás, az U Nevarolu, ő volt az a szakember, aki egész évben tárolta az Etna havát. Amikor elkezdődött a nyári meleg, a nemesek megvették tőle a havat és citromlevet facsartak rá, hogy enyhítsék szomjukat. Állítólag így született a granita, aminek többféle változata létezik: kávés, mandulás, epres, csokis, narancsos, fekete szedres, és még ami az újítókedvűek agyából kipattan.

Kelet-Szicíliában, a természeti környezetben ugyanúgy jelen van mindenütt a vulkán fekete köve, a régebbi lávafolyások nyomán, mint az épített környezetben. Catánia sokat szenvedett a földrengésektől, és a tűzhányó kitöréseitől, ami már többször lerombolta a várost. „A tűzhányó fekete lányá”-nak elnevezett városban az újjáépítésnél egész épületek készültek az Etna kéznél levő, jól faragható fekete lávakövéből, a gyönyörű barokk épületeken kívül egy dóm is épült belőle.

Tudomásul kellett vennem, hogy Szicíliában az Etna az úr, ami rombol, épít, pusztít és táplál, nem hagyja, hogy bárki megfeledkezzen róla. Legyen az a szigetlakó, vagy a turista.