A szicíliai vasárnap arany fénye végigömlik az Ion-tenger partján, az átlátszóan tiszta, mégis sötéten csillámló vízen, a vízbe nyúló, megkövesedett fekete lávafolyamokon, a színes napernyőkön, napágyakon.

Meglepődve nézünk végig Recanati kis strandján, ahol megérkezésünk óta még csak egyszer jártunk, hétköznap. Akkor üresen ásítozott a napágyak többsége, könnyen találtunk helyet a tengerfelőli első sorban, még válogathattunk is. Most a korai időpont ellenére már dugig van a strand. Nem elsősorban turistákkal, hanem olaszokkal. A napágyakat négyszög alakban összetolva, egész családok pihennek, beszélgetnek. Ide-oda mászkálnak, nevetgélnek, mintha itt mindenki ismerne mindenkit. Tanácstalanul álldogálunk a strandhoz vezető lejáratnál, nem látunk szabad helyet sehol. Néhány percnyi nézelődés után már éppen elhatározzuk, hogy keresünk egy másik strandot, amikor a strand büfé pultja mögül kilép a strandot üzemeltető vállalkozó. Harsány buon giorno kiáltással üdvözöl bennünket, és int, hogy várjunk. Pillanatok alatt előkerül a fiatal srác, aki elhelyezi a strandra érkezőket. Ő is régi ismerősként üdvözöl bennünket, pedig még csak egyszer találkoztunk, majd valahonnan a lejárat alatti kuckóból elővesz két napágyat. Gondosan leporolja őket, és elhelyezi az első sorban szabadon maradt egyik napernyő alá, ahonnan a napágyakat elvitték azok, akik a csoki barna bőrükkel napernyő nélkül napoznak.

Beállítja a napágyakat a kívánt pozícióba, hoz egy kis műanyag asztalkát az ágyak közé, aztán ránk mosolyog, és szalad a dolga után. Mi meg csak bámulunk… Itt aztán kedves vendégeknek érezzük magunkat, hiszen nemhogy helyet csináltak nekünk, de mindjárt az első sorban, ahol a legjobban lengedez a forróságban a tenger felől fújó szél, és ahonnan nem zavarja semmi a kilátást. No igen, az olasz családoknak vasárnap este véget ér a hétvégi kikapcsolódás, hazamennek, mi azonban itt maradunk még egy ideig. Ha most elmegyünk innen, mert tele a strand, ki tudja, hogy legközelebb ide jövünk-e? Ez az ősz hajú, ősz bajszú, idős, vékony férfi, aki a strandot üzemelteti, nem csak a mai napra gondol, hanem a holnapira is, meg az azutánira is. Mára tele a kassza, van elég vendég, de ő tudja, hogy másnap is nap lesz. Tulajdonképpen ez /lenne/ a természetes egy vállalkozótól. Mi mégis csodaként értékeljük a dolgot, mert a mi kis hazánkban ehhez nem vagyunk hozzászokva. Otthon valami rokonnak, ismerősnek kellene lennünk ehhez, vagy egy kis pénzt tenni egy tágas zsebbe. Itt meg elég annyi, hogy vendégek vagyunk, akiket ki kell szolgálni, méghozzá jól kell kiszolgálni, hogy máskor is visszatérjünk. Hát ez nem egy csoda?

A csodáknak azonban még nincsen vége a mai napra!

A tenger loccsanásaitól, a szél simogatásaitól, a hangszóróból áradó kitűnő jazz ringatásától ellazulva azt hiszem, hogy csak képzelődöm, amikor a strandos srácot olyan gyakorisággal látom felbukkanni a napágyak mellett, mintha több ikertestvére is itt dolgozna. Nem figyelek a pergő olasz beszédre, a széles gesztusokra, amivel a családanyák elárasztják a srácot, amibe bele-bele szól a többi családtag is, hiszen nem értem a nyelvet. Kis idő elteltével aztán meglepődve látom, hogy a srác újra felbukkan, a családok felkerekednek, és a strand büfénél eltűnnek a sátorban.

A múltkor mi is ittunk egy sört a büfénél, és letelepedtünk vele a sátorban lévő asztalok egyikéhez. A hely kellemes volt, a sátor két oldala felcsavarva, hogy átjárja a tengeri szellő, az asztalok és a fehér műanyag székek tiszták, a kiszolgálás gyors, és kedves, de azt akkor elképzelni sem tudtam, hogy mikor telik meg ez a hely emberekkel? Minek ennyi asztal?

A strand büfé mögött volt ugyan néhány titokzatos kis építmény – valószínűleg raktárak -, de konyhának egyik sem látszott. A büfében a kávén, és az italokon kívül csak csokik, zacskós rágcsálni valók voltak a polcokon. Ezeken kívül, csak a nemzetközi jégkrémekkel teli hűtőpultból lehetett választani.

Bevallom, addig nem foglalkoztatott a kérdés, hogy miért is kerekednek fel sorban a családok, és hová tűnnek, amíg a mellettünk levő napágyakon el nem kezdődött a csoda. A strandos srác olyan ételeket hozott ki a napágyakhoz, hogy csak ámultam. Először megjelent egy nagy tálnyi fekete kagylóval, hozzá egy hatalmas adag salátát hozott mozzarellával, egy másik tálban. A család falatozni kezdett. Később italokat, majd tányérokon szeletelt görögdinnyét hozott nekik. A végén a család neki fizetett. A következő étel, a másik szomszédunknak, napágyra felszolgálva, padlizsán saláta volt, amit arancine – apró gombóckák rizsből, hús, sajt vagy tojás töltelékkel – kísért. Aztán jöttek az italok, majd fagylalt brióssal. Körbenéztem a strandon, és majdnem mindenki falatozott. Nem ám hűtőtáskából előkerülő otthoni ebédet, nem ám alufóliából lassan kihajtogatott otthoni szendvicset harapdáltak, a legkülönbözőbb ételeket ették, amiket a strandos sráctól rendeltek.

Akik nem akartak a napágyon kuporogva enni, azok felballagtak a sátorhoz, amikor szólt nekik a fiú, és kényelmesen letelepedtek az asztalokhoz. Kíváncsian én is felmentem, és csak ámultam, hogy mennyiféle étel volt az asztalokon feltálalva. Krémes levesek, sfinzione pizzák, panella - ami egy porhanyós babból készült tészta - szardíniás tészta, kardhal szeletek grillezve, crocche -ezek sült burgonyagombócok sajttal és tojással- sült szardínia gyógynövényekkel és fenyőmaggal töltve, borjútekercs sajttal és sonkával töltve, szalonnás, fokhagymás apró borjúszeletek, tintahal tésztával, csirke, bárány, paradicsomos húsgombóc, caponata saláta, ami padlizsán, paradicsom, zeller, kapribogyó, oliva és szardella felhasználásával készül. Voltak mandulás marcipánsütemények, canolli - ami egy cső alakú édesség krémes-édes túrótöltelékkel - gyümölcsök, fagylaltok, és még ki tudja mi, mert a beljebb lévő asztalokig nem láttam el. Mindenki jóízűen falatozott, amit csak megkívánt, anélkül, hogy konyhaszag, füst és egyéb – az ételkészítéssel járó – kellemetlenség lett volna egész nap a strandolók körül. Anélkül, hogy a jó levegő helyett egész nap mindenki pácolódott volna a lángos sütés, a sült kolbász, a sült hal, az ételkészítés szagában, füstjében, mint az otthon, nálunk megszokott. Picit figyeltem a „csodát”, ami nem volt más, mint étel házhoz /vagy inkább strandhoz/ szállítás. Kis robogókon hozták az ételeket Recanati és Giardini Naxos, vagy Taormina számos étterméből. A legtávolabbi étteremből is húsz perc alatt ott lehetett az étel. A standon felvette a srác a megrendeléseket, számon tartotta, ki mit kért, és kihozatta. Aztán amikor megérkezett, feltálalta, és kivitte a napágyakhoz, vagy szólt a családoknak, hogy jöhetnek enni, az asztalokhoz. A strand üzemeltetője megspórolta az egész napos főzést, az azt megelőző fáradtságos vásárlást, a hosszadalmas előkészületeket, a felszolgálásra kerülő étel melegen tartását, a fejtörést, hogy miből mennyit főzzenek. Nem maradt meg az az étel, amire ma nem volt kereslet, senkinek sem kellett sajnálkozva mondani, hogy amit enni szeretett volna, az már elfogyott. Az ételrendelésbe belefektetett pénz szinte perceken belül megtérült, és megfialt.

Milyen egyszerű! Számomra mégis maga a csoda. Nem kell hozzá más csak egy kis szervezés, asztalok, székek, étkészlet, és fogy az üdítő, az ital – amit jó drágán adnak itt a strandon – . A vendég elégedett, máskor is ide jön, és gondolom az ételen is van azért egy kis haszon, hiszen, mint „nagybani vevőnek” más az ár, mintha egy családi rendelést vinne ki az étterem.

Ez a szolgáltatása a strandnak garantálja, hogy a vendég nem egy étteremhez közelebb eső strandot keres. Nem megy el, amikor megéhezik, hanem egész napját itt tölti, tőlük fogyasztja a büfé árut. Szépen telik a kassza.

A délutáni kellemes, nyugodt légkörben, amikor mindenki tele hassal ejtőzik a strandon, én próbálok felocsúdni a csodálkozásból. A vendéglátás itt a kis recanati strandon szívvel-lélekkel folyik. Mi magyarok vendégszerető népnek tartjuk magunkat, de hol van otthon ilyen ügyes, okos kiszolgálás, ilyen terülj, terülj asztalkám egy strandon?               

                                                Judit